A Sziget első éveiben még elképesztő megoldásokba lehetett beleszaladni a szigetes kocsmák környékén is. Oly mértékben hatott át mindent a leleményesség, az amatőrizmus és a józan paraszti ész diszkrét bája, ami ma már a Szigeten teljességgel elképzelhetetlen. A Sziget könyv kocsmahistorikus része következik.
Gaspari Zsolt (kezdetben vendéglátósként dolgozott, 1996 óta a Sziget kereskedelmi vezetője): „Ülünk apámmal a falunkban a gangon, jóízűen fröccsözünk, mikor hív a barátom, hogy helyzet van. Bevállalnám-e az a rockszínpad lebonyolítását? A család akkoriban földműveléssel foglalkozott, viszonylag nagyban, gondoltuk apámmal, két gyümölcsérés között épp van némi szabadidőnk, próbáljuk meg. A színpadhoz nekünk kellett biztosítani a technikát, plusz a dobszerkót. Hősies év volt. egyik haverom fél évvel azelőtt kapta meg élete dobszerkóját, egy gyönyörű fehér Pearlt. Megállapodtam vele, ha odaadja, veszek neki rá új bőrgarnitúrát. Élete legrosszabb döntése volt. Ezen a rockszínpadon ugyanis rettenetes brigádok léptek fel.
Plusz a főiskoláról, ahová jártam, meghívtam a legsikeresebb csapatot, az Arénát, ők lettek a beugró. Megállapodtam velük, öt liter kisfröccsért bármikor felmennek a színpadra. Ha esetleg mondjuk egy vidéki kisvárosból valaki késne, legyen, aki kitöltse az időt. Az arénások boldogan végigitták a hetet, amikor meg szóltam, szó nélkül mentek és indulhatott a móka. Minden nap kellett játszaniuk. Volt, hogy többször is.”
Borsa Kata: „Ha jól emlékszem, 1994-ben a helypénz még azt jelentette, hogy a büfésnek kellett kifizeti a technikust. Az egyik kocsmáros pedig úgy rendezte le a végén az ismerőseimet, hogy egy gyerekkádnyi bekevert gyroshúst adott nekik fizetségül. Egészen karácsonyig azt ebédelte a család, a lehető legváltozatosabb formában.”
Gaspari Zsolt: „Levizsgáztattuk az unokatestvérem használaton kívüli kisteherautóját. Gondoltuk, biztos jól jön majd. Aztán kiderült, csak nekünk volt ilyen. A kocsmák maximum egyterű személyautó hoztak, amibe hátra maximum négy hordó sör fér be. Mikor megláttak minket a kisteherautóval, hát, nagyon komoly ajánlatokat tettek.
Másik nagy húzásunk, hogy vittünk magunkkal kotyogós kávéfőző gépet. Kiderült, az egész Szigeten nincs kávé. Reggel beindítottam a kisteherautót, mire a kocsma körül sátrazó törzsgárda bekiáltotta, hogy MENGELE!, mert füstölt, mint az ítélet, azzal elindultam beszerző körútra. A közeli, ma is létező supermarketba, ahol a második naptól már hátulról szolgáltak ki, akár a beszállítókat. Először óvatosságból 3 kiló kávét hoztam, aztán már 13-at. Azon a kotyogós gépen az egy hét alatt tonna közeli kávét főztünk le.”
Tóth Tibor (egykori Sziget-mindenes, ma a szolgáltatások fejlesztésért felelős vezető): „Emlékszem, mentem a Csónakház felé, mikor az egyik színpad mellett látom kiírva, »szerb hagymás hús«. Előtte meg kígyózó sor. Beszédbe elegyedtem a fiúkkal, dumálgattunk, iszogattunk, jóba lettünk. Egy idő után elárulták, nem is létezik ilyen étel. Ezt ők találták ki. De a »szerb hagymás hús« remekül működött. Olcsó, ízletes és tartalmas kaja volt. Nem csoda, hogy a következő években majd' minden melegkonyhás árulni kezdte és annyian sorba álltak érte.”
Az első években komoly minőségi problémák jellemezték az akkori rövidital kínálatot is. Ami gyakorlatilag kisebb-nagyobb műanyag kannában tárolt fejtett alkoholt jelentett. Olyanok voltak, mintha. Közben meg mégsem. Akár egy házipatikában: a kannákon etikett címkék, azokon meg pusztán annyi, kézzel írva: rum, vodka, viszki, keserű. A kocsmárosok meg hozták az italos üvegeket, és azokban fejtették ezeket a kétes eredetű italokat.
Gaspari Zsolt: „Annyira felháborító volt, hogy elhatároztuk, legalább saját fogyasztásra hozzunk be pár üveg rendes italt. Különben meghalunk. Nem ismertünk akkor még nagykereskedéseket, viszont öregapámnak volt egy kedvenc kocsmája Dunakeszin. Úgyhogy ott bevásároltunk. Megneszelték azonban ezt a környező kocsmárosok, és azonnal ajánlatokat tettek. Úgyhogy mehettünk az újabb körért. Akkor még a gyaloghídon be lehetett jönni autóval, ahogy terjedt a híre, úgy hoztuk be az egyre nagyobb tételeket. És sosem állítottak meg a biztonságiak.”
