A koncerteket mindig csak szemből látjuk, pedig legalább olyan érdekesek, ha nem méginkább, a backstage történései. A huszadik Sziget okán a Kossuth Kiadó jóvoltából megjelent Sziget könyv - Jávorszky Béla Szilárd lejegyzésében - számos háttérsztorit tartalmaz. Legyen itt most egy csokorral - a többi a könyvesboltokban...
Matthew Braghini (1994 és 1998 között a Sziget nagyszínpadmestere): „1996-ban remek ajánlatot kaptunk: 10 ezer dollárért kínálták nekünk a kanadai Alanis Morissette-et a nagyszínpadra. Gerendai meg erre azt válaszolta, ezt a csajt itt senki sem ismeri, így még a kisszínpadra sem tudja feltenni! Akkor kaptunk csak észbe, amikor Morissette eladott nyolcmillió lemezt; akkor nagyon akartuk, de az ára már 80-100 ezer dollárnál mozgott.”
Gerendai Károly: „2008-ban az akkor feltörő Lady Gagával is úgy jártunk, mint anno Alanis Morissette-tel. 30 ezer euróért kínálta az ügynökség, mondták, jópofa trendi produkció, szerintük be fog futni. Nem hallottunk róla, így nem kértük. Mikor befutottak az első hírek, gyorsan visszaírtunk az ügynökségnek, hogy mégis kéne. Mire visszaírták, hogy oké, de már 60 ezer az ára. Megint legyintettünk. Eltelt egy hónap, Lady Gaga úgy tört fel, akár a talajvíz, jeleztük, na jó, mégis kell 60 ezerért. Mire kiderült, időközben az ázsiója 100 ezerre emelkedett. S mire eldöntöttük, hogy annyiért is oké, betelt Lady Gaga naptárja. Mikor a következő évben visszakérdeztünk, egymilliónál járt a csaj gázsija.”
Bóna Márk: (2004-től a Sziget zenei programjait szervezi): „Színpadmesterként nem szeretek amerikaikkal dolgozni, mert olyanok, mint egy multinacionális company. Időbe telt, mire megértettük, hogyan működnek. Eleinte csak azt láttuk, hogy egyesek dolgoznak, mások nem. Aztán mások dolgoznak és egyesek nem. Kiderült, náluk minden munkaterületre külön ember van. Amit a szerződés alapján csak ő végezhet. Mert ha olyanban hibázik, ami nem az ő dolga, a másik lesz érte felelős. És aki felelős, az nagyon felelős. Furcsa látni, hogy együtt dolgoznak, s közben hogy nagyon nem szeretik egymást.”
Gellért Tibor: (1999-ig a Sziget vezető hangmérnöke) „A Prodigynél négyszer akkora monitorrendszert kellett felrakni, mint általában, de ez műfajfüggő, ők ilyen zenét játszanak. A keyboardokhoz annyi monitort kellett odatolni, ami egy kisebb bulit ki tudott volna szolgálni. Olyan hangerő volt ott – kipróbáltam a hangbeálláson, mert nem hittem el –, hogy szabályosan rezgett az ember szemgolyója. Ez már nem hangerő, hanem hangnyomás. És az a szerencsétlen ebben játszott végig.”
Gerendai Károly: „Iggy Pop és a Kosheen zenészei összeverekedtek a backstage-ben, a balhé után lépett Iggy Pop színpadra. A gitárosuk közvetlenül a koncert előtt rázárta az öltözőajtót a Kosheen tagjára, és beletörte a kulcsot a zárba. Komplett lakatosbrigádot kellett a helyszínre hívni, hogy kiszabadítsák. Vagy ott volt a Motörhead énekese, Lemmy, akinek annyira sikerült berúgnia a fellépése után, hogy csak hajnalban tért vissza a nagyszínpadhoz. Csizma, bőrkabát és útlevél nélkül. A ruhái nem izgatták, viszont kérte, hogy az útlevelét segítsünk megkeresni és a szállodába küldjük utána. A hangosbemondó folyamatos felhívásaira végül valaki leadta az okmányt az információnál. Felhívtuk a menedzsmentjét, mondták, épp most indulnak a repülőtérre. Úgyhogy Lemmy útlevele a Szigetről rendőri kísérettel robogott ki utánuk oda.”
Borsa Kata: „A korai Sziget egyik legendás sztorija, hogy a nagyszínpadnál a technikusnak az egyik road évek óta tartozott egy David Bowie CD-vel. Reménytelennek tűnt, hogy visszakapja. A technikus gyakorlatilag fel is adta. Mire 1997-ben befutott Bowie a Szigetre, a road pedig elhozta magával a lemezt és a hangbeállás után aláíratta vele. Azóta is sokat mondogatják, hogy lám, érdemes ennyi időt várni egy kölcsön adott CD-re. Hisz mire visszajött, dedikáció is került rá.”
Matthew Braghini: A Prodigy meghozta az első nézőcsúcsot, ha jól emlékszem, 56 ezren lehettek aznap, egyszerűen ijesztő volt a tömeg. Iggy Pop teljesen szétesett benyomást keltett, sokat köszönhet a turnémenedzserének. Előre kért egy nagy vödör jeges vizet, direkt megkérdezte, nem baj, ha vizes lesz a lakókocsi, majd a fellépés előtt odament, és az egészet ráöntötte Iggy-re, hogy magához térjen. A Therapy? meg nagyon durván bulizott. Landolt a gép, soundcheck nélkül felmentek, bedugtak és zúztak kilencven percig, megállás nélkül, eszméletlen jól. Mert a fesztiválok erről szólnak.”
Gellért Tibor: „A külföldiek általában mindig pontosan betartották az időkorlátokat. Valószínűleg azért is, mert ezek a zenekarok rendszeresen járnak fesztiválokra. Van ennek kultúrája, sokat dolgoztam kinn, bejáratott dolog. A magyar zenekaroknak rendszeres időproblémái vannak, nagy siker, játsszunk még két számot. De ez egy ekkora rendezvényen egyszerűen nem megy.”
Matthew Braghini: „Bevezettük a nagy órát a nagyszínpadon. Hogy senki el ne ússzon. A Faith No More-nak is mondtuk, időre kell lejönni, annak ellenére, hogy vagy húsz perc késéssel kapták meg a színpadot. Nézem az órát, húsz perc múlva tizenegy, semmi gáz, halál nyugodt vagyok. Mire fut Gerendai és Müller, mit csináltok, tíz perccel elmúlt tizenegy és még teljes gőzzel megy a buli! Kiderült, a ravasz monitorkeverő visszaállította az órát harminc perccel. És senki nem vette észre.”
Kovács Tamás: „Iggy Pop tényleg speciális arc, a répalevei mellé mindig tolta a kis bogyóit, hogy növelje az adrenalinszintjét. Henry Rollins halál jámbor, és arra a kilencven percre úgy feltornázza magát, hogy akár 20-30 ezer embert odaszegez. Ez az, amit karizmának hívnak. Rollins végzett 300 felülést a buli előtt, felment, lehasította a színpadot, lenyomott egy iszonyatos tempójú bulit, majd elvonult a lakókocsijába és versbe szedte az élményeit.”
Gellért Tibor: „Rengeteg zenekarral dolgoztam a Szigeten, amely nem állt hozzám közel zeneileg, de mint produkció, le a kalappal. Ott van például a Motörhead. Odajött a keverőjük, ősz fószer, ránézésre 140 éves, morgott valamit a bajsza alatt, három percig dumáltunk, kicsit tekergetett a gombokon, és a zenekar úgy megszólalt, ahogy kellett. A kívülálló számára pusztán csörömpölés és hörgés, de ők pontosan tudják, mit csinálnak.”
Bóna Márk: „A komolyabb riderben sok részlet van. Az öltöző színétől a kaja minőségéig. Hogy ennek tuna szendvics kell majonéz nélkül, a másiknak sonkás pizza pepperoni nélkül. Meg ilyen pezsgőt, olyan üdítőt, amolyan teát. S mikor olvasom, csóválom a fejem, hogy ezek miért nem unják, hogy mindennap ugyanazt eszik és isszák? Hisz vélhetően mindenhová ugyanazt a ridert küldik el. Aztán, mikor elbúcsúznak, van, hogy még tíz rekesz sört, tizenkét rekesz üdítőt és 12 különböző pizzát kell átnyújtani nekik. Drog, nők, egyebek? Persze, van ilyen. De közel sem olyan arányban, mint ahogy azt a kívülállók gondolják. Erre azért vigyáznak a művészek. Nem szokás, hogy egy zenekar kábítószert kérjen. Miközben szerintem kokain vagy heroinfüggő zenészekkel nem is lehet turnézni. Naponta elég erős fizikai igénybevételnek vannak kitéve. Egy idő után nem tudnának színpadra állni. Fontosabb nekik az a pénz, amit megkeresnek, mint az addikció. Vagy ha van, arról általában nem tudunk. Fontos nekik, hogy ne derüljön ki. Nagyon sok pénz van egy-egy produkció mögött, nagyon sok emberrel.”
